Miután Ő nem kért belőlem, és beszereztem a "kamupasit", valahogy nem láttam, hogy féltékeny lenne! És a valóság az, hogy nem is ez volt a lényeg! Hanem, hogy őt békénhagyják velem. Meg azért a saját érdekemben is!Egy lányt sosem tudnak igazán elfogadni, ha úgy látszik hogy nem kell senkinek. Meg a fiú osztálytársaim, is kezdtek a fejemre nőni...

Tehát van a pasim! És nem tudom, hogy a nagy színészi átélés az oka, vagy sem, de tényleg úgy érzem, mintha pasim lenne. Tényleg nagyon hiányzik, és alig várom, hogy találkozzunk! Kicsit se vagyok hülye! Á, nem!

De mindegy! Nagyon "dúl a love"! De pár napja azt vettem észre, mintha Ő-ből kijött volna a zöld szemű szörnyecske! És nagyon bunkó, ami elég rosszul esik nekem! Mert végül is ő utasított vissza engem! Akkor meg mit féltékenykedik?

Gondolom nagyon nem lehetünk egymásra hangolódva, mert vagy én akarom ŐT hiába, vagy fordítva!

Szerdán hazament a suliból, mert rosszul volt! Hát ja! Ez aztán "dézsávű"!

Amíg nincs suliban, tök jó! Nem látom, és nem is fáj semmi! Mert nélküle ugyanúgy megy az élet!

Csak éppen megkaptam életem első szaktanáriját! Mert németen megettem a szendvicsem! A szüleim meg röhögve olvasták el, majd aláírták. Pedig eleinte nem is akartam nekik megmutatni!

És életemben először beszéltem meg Apuval a magánéletem. Nagyon klassz volt, és nem is olyan ciki, mint sejtettem!

De még mindig nem értem ŐT! Miért csinálja ezt velem? Miért érzi magát megsértve?

Tudjátok mit? Nagyon is sokat szenvedtem miatta! Ha csak feleannyit kínlódik, mint én, az is bőven elég nekem!

Meséltem neketek nem is olyan régen a legjobb barátomról, aki fiú! Sajnos róla is csak múlt időben beszélhetek már! Kezdek mindent az elejéről.

Még októberben haverkodtunk ösze. Minden nagyon simán ment. Ő másfél évvel fiatalabb nálam, mert kisgimis osztályba jár a sulimban. De nem zavart.

Miután Á-val külön utakon kezdtünk el járni, csak akkor értékeltem őt igazán. Mert jó az osztályom, de nincsen még egy olyan dinka csaj, mint én. Meg mint Á., persze!

Ezért örültem az újdonsült barátomnak. És nem vettem észre a fenyegető, és árulkodó jeleket.

Ugyanis miatta nagyon eltávolodtam a saját osztályomtól. Minden szünetben együtt voltunk. És ezért pletykáltak rólunk. Nagyon durván.

Éreztem, hogy ez csak engem zavart igazán. Kicsit úgy éreztem, hogy ő büszke rá, hogy a pasimnak hiszik. De ezt a gonodlatot elhessegettem.

Aztán egy srác kezdett körülöttem legyeskedni. Én viszonoztam a figyelmét, de a barátom mindent elrontott. Azt mondta nekem, hogy látta, ahogy egy másik lányt is szédít. Én hittem neki, és nagynehezen lekoptattam a fiút. Ma már el tudom hinni, hogy csak hazudott. De ezt sohasem tudom meg.

És továbbra is ment az élet. És a barátomat piszkálta a fél suli. És én kiálltam mellette, a saját népszerűségemet is kockára téve.

Mert hát a barátom egy kicsit... Feminin volt. Ezért mindenki homokosnak bélyegezte meg.

Igaz, ami igaz! Tényleg voltak furcsa dolgai. De nem foglalkoztam velük. A legjobb barátom-gondoltam-és nem számít, hogy meleg-e, vagy sem!

 De volt ennél nagyobb gond is! Minden lányt, aki nem tetszett neki, azt-bocsi a csúnya szó miatt-lekurvázta! Megfordult a fejemben, hogy itt valami nem stimmmel. Hogy, ha velem is valami baja lesz, akkor ezt vágja a fejemhez!

De még nem is ez volt a tetőpont! Az pár hónapja jött el.

A barátom elhatározta, hogy a farsangon nőnek öltözik. Ruha, smink, meg minden! Én teljesen kiakadtam. Megállás nélkül sírt-szó szerint-nekem, hogy mindenki melegnek hiszi. Erre most ad nekik egy igazi támadáspontot!

Könyörögtem neki, hogy ne tegye. De megtette. Akkor nagyot csalódtam benne. Ennek ellenére próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna! De akaratom ellenére eltávolodtam tőle!

Egy nap annyira elegem lett az egészből, hogy egy búcsúlevelet írtam. Egy "olyan" búcsúlevelet! És apám megtalálta. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehetek önygyilkos! Mégis hova lett az a magabiztos lány, aki mindig tudta hogy mi a helyes?

Tudom, hogy nagyon megrázó helyzetről írok, de úgy érzem hogy ezt is le kell írnom. Mert gyakorlatilag ez minden oka. A legjobb barátom depresszióba sodort azzal, hogy mindenáron más akart lenni, mint aki! Még úgy is, hogy én mindig vele voltam. Nem a szülei, nem a "barátnői", hanem egyedül ÉN! Talán egész életében én voltam az egyetlen, aki csakis a legjobbat akarta neki. Mindezt érdek nélkül!

És többet nem beszéltem vele! Mondhatom, ez az egész olyan volt mint egy szakítás! Nem törődött bele, hogy mindennek vége! A lányokkal, akikkel még jóban volt, szinte terrorban tartottak! Mind jöttek, hogy legyek újra jóban vele. És szinte sohasem hagytak békén!

Egy nap meg a lakásunk ajtaját rugdosta valaki! Nem mertem kinyitni, de másnap reggel még láttam a cipőnyomokat az ajtón. Egy negyvenes Converse! Pont, mint az ő cipője!

Nem akarok vádaskodni, de nagyon is valószínű, hogy ő volt. És utána sem adta fel! Bevárt a buszmegállóban, hogy beszélni akar velem!

"De én nem akarok veled!"-mondtam, és ez tette a pontot az i-re. Jó értelemben. Utána békénhagyott.

Azóta nagyjából minden rendben van! Á.-val újra jó barátok vagyunk. Azthiszem érettek lettünk mindketten egy őszinte barátságra, és egymás tiszteletére! Majd meglátjuk.

És az életem már újra normális. Szeretek élni. És tényleg minden oké! Egyvalakit kivéve...

Rájöttem, még soha nem voltam azelőtt szerelmes! És arra is, hogy most az vagyok!

Guy csak egy egyszerű fellángolás volt, nem szerelem. Z.-t meg nem is láttam szinte, csak néha a folyosón.

Van egy osztálytársam, akibe beleszerettem. Igazán. Nincs nap, amikor ne gondolnék rá. Minden percemet ő uralja. Teljesen.

A neve itt most csak Ő lesz, és punktum.

A történetünk nagyon hosszú, és érdekes. Legalábbis számomra. Nézzétek el ha felfújom a dolgokat, de ébresszetek rá ha ez így van!

ŐT 2011 szeptember 12-én ismertem meg. Osztálytársam. És hát akkoriban nem úgy gondoltam rá!

De mindegy, mert ekkor még nem is történt semmi. Csak sokat szivattuk egymást. Eleinte nagyon zavart, de rájöttem hogy ezt nem kell komolyan venni. Sőt. Minden szócsatánk után megölelt, és bocsánatot kért.

Volt, amikor néha csak úgy hátulról átölelt. És én hagytam. De nem éreztem semmit.

Amikor pasim volt, folyton azt fikázta. Lófogúnak hívta. És hát tényleg az volt, de senki sem mondta ki. De ha egyszer igaz volt...

Aztán meg facebookon beszélgettünk, és én áttértem Guyra. Semmi extra, csak úgy. És rájött. Rájött, hogy a haverja(!) tetszik nekem! Azt hittem, hogy másnap mindenki megtudja, de nem. Senki.

És február 15-én-a sors iróniája, hogy a szerelmesek napja után-megkérdezi tőlem: "Járnál velem? Mert én járnék veled!"

Erre mégis mit válaszolhattam volna. Biztos voltam benne hogy csak szokás szerint heccel. Ezért ezt mondtam: "Csak ugratsz!"

Ezután magába zárkózott. Dühös lett mindenkire, és csak lézengett. Már nem volt ugyanaz. És engem meg csak szomorúan bámult. Megszakadt a szívem, de nem éreztem semmi pillangót, vagy hasonlót.

Aztán nem is tudom, hogy mikor, de egy bizsergető hullám elkapott, mint verebet az ipari áram! És már végem is volt. Szerelmes lettem.

Otthagytam az éppen alakulóban lévő, új kapcsolatomat csak azért mert beleszerettem!

De amikor ezt az egészet meg akartam beszélni vele, hárított. Akkor még nem értettem, hogy miért. De infón rájöttem. Barátnője lett. Egy hétvége alatt!

Fájt nagyon, de éreztem hogy itt valami nem stimmel. És Ő továbbra sem szólt hozzám. Ettől viszont nagyon elszomorodtam. Az viszont nagyon imponált, amikor féltékennyé akart tenni...

Vagyis hát lehet, hogy félékennyé akart tenni. Mert engem már nem ölelgetett, viszont a többi lányt, az osztályból igen. És akkor felém nézett. Vagy csak szerettem volna?

Aztán egy szép napon megtört a jég. Még azon a héten szakított a barátnőjével! Nem jártak túl sokáig. Egy hétig maximum.

Egyik nap odaállt elém, és nézett. Nem szólt semmit, csak nézett. Aztán zavartan elröhögte magát. Olyan égő volt. Biztosan csak a bajszomat kereste, ami amúgy nincs de a paraszt osztálytársam elhíresztelte, hogy van!

És ezalatt teltek a napok, a hetek. És én meg beteg lettem.

Több, mint egy hétig. Rémes volt. Csak rá gondoltam, és nagyon hiányzott. Hiányzott a humora, a nevetése, a nagy barna szemei. Mindene!

Mikor visszajöttem a suliba, az első nap elhatároztam, hogy megkérdezem tőle az egészet.

Meg is tettem. Vérciki volt. Így visszagondolva nem is csodálkozom, hogy nemet mondott. De tiszteletben tartottam a döntését, és nem hisztiztem. Amire nagyon büszke vagyok.

De azt hozzátette, hogy tetszek neki, meg szép lány vagyok! Ez felért egy tarkónlövéssel!Még az is jobb lett volna, ha azt mondja, hogy csúnyának tart!

És aztán megint mosolyszünet. Szenvedtem, mint egy állat, de jobbnak éreztem így. Megtudtam, hogy mit akar. Tőlem semmit, az biztos!

Másnap már mindenki tudta. Egy ideig cikiztek minket, de nem volt vészes. Leiginkább őt sajnáltam. Láttam hogy ez neki milyen kellemetlen! Szörnyen fájt, hogy a hülyeségemmel ilyen gáz szituba kevertem.

És Ő megdinkult. Odajött hozzzám, aztám minden hülye álomvilágról beszélt velem.

Aztán megint csak telt az idő. És én továbbra is szerettem. De nem vesz komolyan. Sem ő, sem az egész osztály.

Eljátszottam a bohóc szerepét, és ezért nem tudják, hogy mit gondolok vérkomolyan, és mit nem!

Tegnap is dührohamot kaptam, erre kinevetett. Annyira fájt.

Már hetek óta titokban telefonálok a legjobb barátnőmmel, és azt hitték a barátom. Ő is. De csak tegnap óta beszéltem hivatalosan a "barátomról". És ő még csak nem is reagált rá.

De nem baj. Legalább nem fogják miattam piszkálni. Én meg elfelejtem! Örökre. Mert megváltozott. Vagy mindig is ilyen volt? Nem tudom, de már nem számít! Én nem ebbe a fiúba szerettem bele, hanem abba, amelyik néha-néha megmutatkozott benne. Nagyon hiányzik, de várni rá olyan mint esőre a sivatagban.

Szeretem, de el fogom feljteni az érzést! Minden erőmmel ezen leszek!

Huh, hát sziasztok!

Tudom. Jócskán süllyedt az olvasók száma. És ezért csak magamat hibáztathatom.

Jézusom, de sok dolog történt...

Először is másik suliba mentem. De ez már jó régen történt. Hogy mi volt az oka, azt ne vitassuk!

Másodszor. Jó az osztályom, meg minden. Csak van egy hülyegyerek aki folyton szekál. Egyszerűen nem áll le. Idővel egy felhúzható játékkutyára emlékeztett!

Lehet, hogy tetszek neki. Mindig akkor jön a balhé, amikor egy fiúnak tetszek, vagy ő sokáig felejti rajtam a tekintetét... De engem igazán nem érdekel. Hülyegyerek!

Harmadszor. Megtaláltam életem legnagyobb barátját. Aki soha nem hagy cserben. Aki mindig megért, és segít. Aki mindig kitart mellettem. Aki történetesen fiú.

Persze ilyenkor jön az, hogy akkor miért is nem járunk? A válasz egyszerű. Ez egy "igazi" barátság! És ha már a suli ezt nem érti meg, akkor könyörögve kérlek titeket, hogy ti igen!

Negyedszer, és ötödször. Újra megtalált a szerelem!

És szokásomhoz híven olyat tiszteltem meg ezzel az érzéssel, akivel egy szót sem váltottam soha. Lett is belőle bonyodalom...

Sokat néztünk egymás szemébe! És akkor semmi sem járt a fejemben. Csak néztem ki a világból. Őrá.

Az osztálytársam. Én egyszerűen csak Guy-nak nevezem el itt.

Tehát Guy már tavaly is nézett. Az egyik osztálytársam meg azt mondta, hogy tetszek neki.

Akkor nem is nagyon izgatott. De a téli szünet előtti utolsó tanítási napon ismét rámnézett. Olyan reményvesztetten. De nem érdekelt. Hiszen még azidőtájt nyalogattam a sebeimet Z. miatt!

De a téli szünet alatt ráébredtem... Beleszerettem!

És megvilágosultam. Rájöttem, hogy soha nem fogom igazán érdekelni, amíg nem leszek igazi NŐ!

Azért írom nagybetűkkel, mert ez az, ami soha nem állt közel hozzám. A nőiesség. Az elérhetetlen cél. Majdnem.

Egy nap elhatároztam, és sikerült. Sajnos.

Gondoltam, hogy az igazi NŐ nem sóvárog az igazi után. Hanem válogat.

Ezt tettem. Összejöttem egy pasival. Csakhogy elég gáz volt. És hát... Ronda!

Persze nem ettől függ minden, de ha már egyszer máshoz vonzódok, mit tehetnék.

Már a járásunk első napján izzadt(!) tenyérrel tapizott. És le akart smárolni.

Hát igen. Egy igazi NŐ hagyta volna magát, de én elfordultam. Csak Guy járt a fejemben. Mintha a szívem is csak az ő nevét dobogta volna. Mégis, hogy tehettem volna meg? Hogyan?

Onnantól fogva napokig nem is szólt hozzám!

És a sztori egyik nagy jelenete most fog következni!

Németen beszélgettünk a csajokkal, arról hogy mi van a pasimmal. Nem hittem, hogy rájuk tartozna. De azt mondtam, hogy jól.

Erre az egyik csaj közli, hogy neki a fiúm azt mondta, hogy nem is jártunk. Hogy nem akart tőlem semmit.

Azt hittem, hogy szétvet az ideg. Tudtam, hogy mit kell tenni. Felálltam, a csaj haját kitéptem, és a rohadék pasim szájába tömtem. Vágyálmaimban!

A valóságban csak egy jót röhögtem. De ez sokkolt. Ez a fiú mindaddig megértőnek, és figyelmesnek tűnt, amíg úgy mentek a dolgok ahogy ő akarta. És az ilyet gyűlölöm.

Na, innentől fogva a lányok sem rajongtak annyira értem. De nem fikáznak. Bevállalom.

És a mai nap végére történt a nagy csattanó. Fönn voltam facebookon. És Guy is!

Mondhatom, totál betojtam. Írtam is az egyik barátnőmnek, hogy mit tegyek. Tudom, az igazi NŐ...

Nagy, és erős elhatározással odaírtam neki egy sziát. És ő meg... Kilépett.

Ha fagyos vízzel öntöttek volna le, akkor sem éreztem volna magam rosszabbul.

Nem érdeklem. Vagy ellenkezőleg. Mindegy. Az első lépést megtettem. A többi jön majd magától. Vagy nem.

Addig is kidobom az összes igazi NŐ cetlit a szobámból.

Első nap:

Idegesen fetrengek az ágyamban.  Még aug. 31-e van? Vagy szeptember 1?

Akaratlanul felidézem magamban a De nehéz az iskolatáska c. slágert. Van benne valami!

Nem is értem, hogy tudtak a család többi tagjai aludni, amíg olyan hagosan zakatoltak a gondolatok a fejemben.

Végre elkezdődött a nap. Bár mégis be voltam rezelve! Első nap. Talán minden ezen múlik...

Nagynehezen elkészültem. Felhúztam a bűnronda matrózblúzomat, a testszínű harisnyámat, és a fekete szoknyát. De előtte befaltam egy lekváros kenyeret.

Csak egy gáz volt. A cipő. Túl nagy. Hát kitömtem vattával. De ez sem elég, na jó Anyu is rásegít!

Smink, fésülködés, parfüm és kész is vagyunk. Bratyó persze szokás szerint idegeskedik miattam.

Az Ősök elsütnek három képet, és indulás. Egy nagy kalandba.

Csak egy gond van, megint. A kalandba sodró cipellők még így is klaffognak.

Azt hittem kibírom. De nem! Szükségem van egy másik cipőre. Ezidőtájt az utca vége felé jártunk.

Apu visszamegy a lakáshoz. Anya meg lehajítja neki a másodikról a tűsarkúimat. Volt egy balerina is, de a hiúságom nem engedte!

Ez már jó volt rá, az igaz. Viszont a gravitáció ellenem fordult. Ha nem milliószor fordult volna ki a bokám, hát egyszer sem!

Hál' Istennek, azért elbotladoztam Bratyóval a sulihoz.

Szép, nagy épület! Nem olyan pirinyó, mint az általános. Belül is ez a tágasság fogadna?

Bent lődörögtem az aulában. Megláttam pár új osztálytársamat, de csak átnéztek rajtam, mint egy tejüvegen!

Hirtelen egy ismerős arc. De nem egy osztálytárs. Az ofő!

-Nahát Szabi bá! Maga itt!-mondtam zavarodva.

Ő tanította két évig a fizikát, meg az infót.

Felmegyünk az osztályterembe. Megismerkedek Vikkel.

A sötét folyosón is látszik az olívazöld szeme a Playboy márkájú szemüvege alól.

-Mi a helyzet?-hallom én.

-Semmi-válaszolom.

-Nem!-nevet-Mi a neved?

-Ja, úgy hallottam "Mi a helyzet?"!

Ott van a teremben B1, és B2 is. És még pár, számomra ismeretlen arc.

Kimegyünk egyenesen az udvarra. Mellettem Vik, mögöttem Emu.

Alacsony, gömbölyű lány. Fekete hajjal, és sugárzó tekintettel. Azonnal megkedveltem!

A korlátba kapaszkodva harcoltam az egyensúlyommal, és a hatcentis tűsarokkal. Minek is vettem föl?

Megkezdődött az évnyitó, semmi izgalmas. Azon kívül, hogy a bal lábam pont egy kátyúban helyezkedett el. Ezzel a kifordult testtartással néztem végig az egészet.

Hirtelem a hangfalból rezegni kezdett az Azért vannak a jóbarátok, amit még a ballagásunkon énekeltek. Elég hamis volt az, és újra felébredttek bennem az emlékek.

Elkezdtem hangtalanul röhögni, de mire észbe kaptam csaknem a suli fele hahotázott. Ez igen!

Mikor vissza masíroztunk a helyünkre, éppen a táskámból akartam kivenni valamit. Mikor jobbra néztem azt láttam hogy B2 kiváncsi módon fürkészte az arcomat.

Majd láttam, hogy UNBM is engem figyelt. Vagy csak szeretném.

Fájt a lábam, és kezdtem álmos lenni. Az utolsó órán csak egy hajszál választott el a mélykómától. De kicsöngettek.

Már az utolsó lépcsőfok volt hátra a bejáratnál, ami jelenleg kijárat volt.

És megtörtént. A gravitáció egy nagy seggre esés jeléül győzedelmeskedett felettem.

Pont UNBM szeme láttára. Barna szemei riadtan tekintettek rám. De meg se mozdult. Csak állt, és nézett rám, mint egy becsapódó meteorra!

Röhögtem, és feltápászkodtam.

De az idő múlásával egyre cikibbnek éreztem a szitut.

Úgy éreztem, hogy minden ellenem fordult, az emberek, az osztály, meg a cipő.

Még a sajgó bokámmal elmentem gyalog oda-vissza(!) a helyi bevásárlóközpontba anyámmal. Vettünk egy gatyát, nagyon jó áron.

De még ez se vigasztalt meg. Csak meredten áztam a kádban, és filóztam.

Ha másnap úgy nézek a szemébe, mint akinek ez totál égő volt, akkor az is lesz! De ha nem, akkor nem annyira!

Bezuhantam az ágyamba, és mély álomba merültem a szebb nap reményében.

Második nap:

Most minden könnyebben ment. A tegnapihoz képest. Elsősorban mert fűzős, sportcipőt vettem fel. Hozzá azt a nacit, amit tegnap vettünk. Szép, csillogó hatású, szürke csőfarmer. Mellé egy sötétlila póló és egy fekete Springfield blúz amit a nővérem már nem használ. Nem gomboltam be. Így sokkal kalsszabb.

Az éjszakai eső sötét foltokat hagyott a járdán. Most sokkal gyorsabban mentem, habár azért még éreztem az izomlázat a lábamban.

Hamarabb is értünk suliba Bratyóval, majd szétváltunk.

Csőnadrádok, és sortok tulajdonosai lepték el az iskolát.

Megkerestem az osztályom jelenleg ott tartózkodóit. Megálltam Moci mellett.

Életemben nem láttam még ilyen alacsony lányt, de nagyon bájosnak találtam a picinységét. Alacsonyabb, mint az Ofő ülve! Aranyos.

Pár perccel később magamtól pár méterre találtam Poncsót.

Szőke haja szorosan össze volt fogva kerek fején. Kék tunikát viselt, fekete boleróval. Alá térdfarmer, és egy lapos talpú fekete cipő.

Hálát adtam az égnek, hogy mégis más szerelésben jöttem, és nem egy hasonló cuccban, amin még elgondolkodtam.

Egymástól távol ülő, kék szemeivel elkezdett méregetni. Végigmért hosszú, gesztenyebarna hajamtól kezdve a cipőm orráig.

Álltunk egymással szemben, mint két gladiátor. Én egy mosollyal próbáltam enyhíteni hűvösségén, de lepattogott róla minden erőfeszítésem.

Hát néztem én is őt. Egy leheletnyit magasabb és vékonyabb is vagyok nála. Csinos, azt nem mondom hogy nem az. De azért nem lesznek tőle kissebségi komplekszusaim.

Elmentünk a könyvtárba az osztállyal, hogy megkapjuk a tankönyveket.

Én voltam az első. De nem hoztam el a csekket. Persze szegény könyvtáros néni elég sötét volt-bocsánat-mert neki lehetett volna mondani akármit.

És miért nem mondta nekem senki, hogy kell a csekk? Felhívtam miatta Aput.

Kiderült, hogy otthon maradt. Ő később bement és odanyomta Bratyónak.

Csak álltam tehetetlenül, pont az egész osztály középpontjában. Ide aztán lehetett elég nyilat lőni. Úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. A tekintetük... Mintha egy bebörtönzött sorozatgyilkost néznének. Hiszen az már nem árthat nekik, de azért lenézhetik!

Mi lesz a Mamával?-gondoltam keseredetten.

Mamának egy nappal előtte combnyaktörése volt. Akkor nem nagyon izgatott.

De ott a könyvtárban elkezdtem ezen gondolkozni. Évek óta nem láttam, és ő nem is akarja.

De mi lesz, ha most meghal? Öreg már. Nem látott tizenkét éves korom óta. Nem tudja, hogy milyen magas vagyok. Nem tud rólam semmit, és én sem róla!

Elterelődtek a gondolataim, amikor megláttam UNBM-et. Zavartan nézett rám. Én biztatóan mosolyogtam rá. De nála sem hatott. Ezek valami anti-lélek tablettát szednek?

Elkezdett flörtölni egy másik lánnyal, velem mit sem törődve.

Még csak nem is szép!-bukott ki belőlem a féltékenység. De hamar el is illant. Ha neki ő kell, csak egy piruette miatt. Tegye csak!

Megbeszéltem végre ezzel a hiperokos könyvtárossal, hogy délután bejövök a cókmókomért.

Most már elégedett voltam. Nesze nektek osztály! Mégsem vagyok olyan béndzsa!

Óra után lementem Bratyóhoz a földszintre.  Pár végzős osztálytársával-fiúkkal-időzött. Megbeszéltük a dolgot. Suli után bemegyünk a csekkel.

Távozni készültem, majd a kaland kedvéért visszafordítottam a fejem, és kacéran bámultam a legszélső srácra. Vette a lapot, és rámvigyorgott.

Később megtudtam, hogy a végzős Bratyó hímnemű osztálytársai kitüntettek a "jó csaj" érdemrend legfelsőbb fokozatával. Éljenek az érettebb srácok.

Véget ért a suli. Irány a könyvtár! Benyitottunk az ajtón. De a nő sehol. Helyette egy srác volt. Egy diák. Az a "recepciós" forma, aki segít a tankönyvek keresésében. Fluor stílusban nyomta, amit én őszintén szólva utálok. De neki mégis jól állt.

Percekig ott szobroztunk. Egymással szemben. Szégyenlősen levette a baseball sapkáját.

Még utolsó fegyveremként bevetettem egy mosolyt. Még az eddigi reakciók ellenére is.

Hihetetlen, de ő is mosolygott. Mintha tudta volna, hogy most erre van szükségem.

A könyvtárosnő persze a legjobb időpontot szúrta el.

Nos az IQ-vákum hölgyeménynek még szüksége volt erre, meg arra a papírra. Úgyhogy hétfőn kapom meg a könyveimet.

Itt volt a búcsú ideje. Lágyan csengő hanggal elköszöntem.

-Szia!

-Hello-mondta.

Kimentem az ajtón. Még kerestük egymás tekintetét, de később egy lány feje pont eltakarta őt előlem.

Romantikus nyál, ugye? Nem tudom, hogy ez volt-e bármi is. De a jelenléte megnyugtatott. Pedig nem is ismerem.

Minden, és mindenki olyan idegennek, elutasítónak tűnt számomra. Mostanáig.

A napfényben szőkésbarnának tetsző hajam lobogott a szeptemberi napsütésben.

Két nap alatt ennyi esemény? Mi lesz velem jövő héten?

A mai napon két történet folyt le bennem, vagy inkább három.

De kezdjük a legelejéről.

Nem is olyan rég egy kissé bizonytalan forrásból megtudtam, hogy Z.-nek van csaja. Ezt tulajdonképpen "szupertitkos" jelszóval mondta meg nekem T., de mivel itt egyikük személyét sem tárom fel, tojok rá!

Szóval ez van. Lehet akár nője, akár nem én attól a perctől tulajdonképpen halottnak nyilvánítottam a srácot!

Persze lehet, hogy a sors ismét megismétli magát. Mert tudjátok az első fiúmmal is pont ez volt.

Szétváltak útjaink, mert másik suliba mentem. Erre ő megismerte T-t, akivel tulajdonképpen engem pótolt.

Állítólag hosszú ideig az én nevemen szólította őt. És sokak azt hitték, hogy mi kettem tesók vagyunk. Mivel nagyon egyforma a stílusunk, és a kinézetünk.

Szóval lehet, hogy T. most is csak az én pótlékom, mert elég féltékenynek láttam.

Nem tudom, hogy kivel jár Z., nem is érdekel. Ez számomra egy lezárt ügy!

Éreztétek már azt, hogy jó lenne visszatérni a múltba?

Hát én igen, és mostanában egyre többször.

És hiába minden "Soha többé szerelem!" fogadalom. Művészlélek vagyok.

Vagyis: befogadom a Világ összes fájdalmát a lelkembe, mert csak ez által ismerem meg az életet.

Csak tegnap jöttem rá. Egy gyűlölt tanárnőm ezt csempészte a ballagási szövegembe: Művészlélek a tiéd...

Művészlélek! Azelőtt azt hittem ez csak egy jelző. Egy bélyeg arra, hogy tehetségesen rajzolok, és írok. De nem. Ez sokkal több annál.

Volt egy lány, akit régen ismertem. Szegény nagyon szánakmas látvány volt a kicsi és sovány termetével.

Mindig két lány után rohangált. Nevezetesen egy ikerpár után, akik megállás nélkül megalázták. Ő mégis csak utánuk koslatott. És sokat sírt.

A testvérek átmentek egy másik suliba, és mi barátnők lettünk.

De elment. Itthagyott egyedül. Persze ma már nem szenvedek miatta.

Nem is olyan régen azzal a jelzővel illette meg ezeket a lányokat, hogy "a legjobb barátnőim a Világon!"

Hát ti értitek ezt? Én egyáltalán nem, de igazán nem is lehet ezt érteni!

Ez a lány nem változott. Sajnálom, de ilyen unos-untalan körforgásban éli majd le az életét. Nem tehetek semmit. Nem menthetem meg az egész emberiséget!

Ma rátalált az anyukám egy régi emlékkönyvet. Rögtön tudtam kié.

Egy lány, a régi sulimból. Nem az, amelyikből most elballagtam. Egy régebbi.

Éveken át nem láttam. Aztán egy nap észrevettem a buszmegállónál. Mondhatni teljesen átnézett rajtam. Nem is értettem, hogy mit rontottam el! Vele is.

Beleolvastam, a kis könyvbe.

Ezt írtam:

"Mondok neked valamit:

Lehet, hogy most elmegyek, de itt leszek a könyvedben.

Igaz barátod."

Tehát ez van. Megkeresem a lányt, és visszaadom neki. Talán így nem felejt el újra.

Pár nap múlva suli. Kicsit félek, de lesz ami lesz.

Már nem félek többé. A művészlelkem már sok dolgot túlélt. És ami nem öl meg, erőssé tesz!

"Elfelejteni azt, akit szeretsz olyan, mintha emlékezni akarnál valakire, akit még sosem láttál."

Szó, ami szó van értelme a mondásnak. Feltéve, ha az a valaki viszont szeret téged. És nem okoz neked fájdalmat.

Nagyon sajnálom a múltkori dühkitörésemet. Címeres ökörnek tartom magamat, amiért hozzátok vágtam egy ilyen aprócska problémát.

Rájöttem, hogy milyen szánalmas voltam. Kiakadni, mert bejelölt Facebookon? Badarság.

Tegnap, miközben egy jó depressziós zenét hallgattam azt mondtam:

-Mióta lett egy nyálas, tini-szappanopera az életem?

Jó kérdés! Mióta?

Ám a legnagyobb tévedés azt hinni, hogy szerelmi bánatom van.

Ez a legnagyobb gond! Hogy lelkileg nem érintett meg az, hogy most érdekelni kezdtem Z-t.

Feltéve, ha érdeklem.

És szívből remélem, hogy nem azért amire, vagy inkább akire gondolok...

Ugyanis tegnap megfogadtam, hogy többé senkinek sem nyitom meg magam.

Egy fiúnak sem hagyom, hogy beleszeressek.

Minél jobban szeretünk valakit, annál jobban tudunk szenvedni.

És nekem már jutott belőle bőven.

El akarom felejteni Z-t. De hogyan? Ha visszajelölöm? Vagy ha nem?

Mert ha nem, mindig ott fog virítani a képernyőn a neve.

Viszont ha igen, akkor megadom neki azt az örömöt, hogy szerintem létezik.

Tudom, hogy a végén helyesen fogok dönteni.

Bármit megtennék, hogy elfelejtsem.

És hamarosan elfelejtem.

Néha azt kívánom, bár elég izgalmas lenne az életem. Néha meg azt, hogy soha többé ne kelljen semmiért sem aggódnom. Persze a kettő egyszerre nem megy! Sajnos.

Volt már jó sok évem, hogy ezt megtapasztaljam. Mégis az, ami pár perce történt úgy elkapott, mint legyet a légycsapó.

Na, megpróbálom kibökni mielőtt agyvérzést kapok.

Szóval. Ma reggel fölmentem a Facebookra. És azt látom a képernyőn, hogy Z. bejelölt.

Értitek ezt! Z., aki hosszú éveken át soha, sehol, semmikor nem jelölt be.

Most meg minek?

Emlékszem, mikor először kezdtem el a MyVIP-et használni, csak vártam hónapokig hogy bejelöljön. De aztán nem tette.

Azóta évek is elteltek, és most...

Először ugráltam az örömtől. Végre észrevett. Már hittem, hogy van remény. Szánalmas!

Aztán minden összeomlott.

Kiderült, hogy Z. Á-t már régen bejelölte! De őt miért? Ez annyira igazságtalan.

Nem vagyok féltékeny-olyan nagyon-, de mégis több dolgot éltem át én vele, mint Á. bármikor.

Még 2009 decemberében kezdődött. Lekéstem a buszt, és gyalog mentem le a következő buszmegállóig.

És ő ott volt. Elkezdtünk beszélgetni.

-Hol van a pasid?-kérdezte egy halvány mosollyal az arcán.

-Nincs pasim!

-Á, dehogynem-mondta.

Aztán eszembe jutott. Volt az osztályban egy srác, akivel képzeletben összehoztak.

Jót röhögtem, és ő azt mondta:

-Nyugi, nem foglak ezzel piszkálni! Én nem vagyok olyan, mint a többiek.

Az utolsó mondat bunkósbotként sújtott le rám. Ezt mi a lépfenének mondta?

Csönd.

Utána megjelentek a haverjai, és minden szétesett.

Rágyújtott egy cigire. Sőt, még engem is megkínált.

-Most inkább nem-nyögtem ki.

Mélyen beszívtam az ő füstjét. Soha olyan kellemes cigaretta illatot nem éreztem.

Aztán leléptem.

Innen folytatódott a mi bonyolult kapcsolatunk. Noha én már régóta szerelmes voltam belé.

Emlékszem, hetedik év végén bent maradtunk a suliban Á-val.

Bejött Z. a nemrég említett haverokkal. A tesiteremben voltunk.

Lopva pillantást vetettünk a gigantikus gumilabdákra. És elkezdődött.

Kishíján szétvertük egymás képét. De élveztük.

Majd jól seggre estem. Z. odanyújtotta a kezét, és a szemembe nézett. Arra a néhány másodpercre királylánynak hittem magamat. Egy csatakos, izzadt királylánynak, egy szintén csatakos és izzadt királyfival.

És még sorolhatnám váratlanabbnál váratlanabb eseményeket.

Amúgy meg Á-val véget vetettem minden nemű kapcsolatnak.

Ami meg Z-t illeti, nem jelölöm vissza. Az egy folytatása lenne valaminek. Egy kapcsolatnak. És mi nem kezdtünk el semmit, amit folytatni kéne.

Soha nem mondta, hogy szeret. Vagy, hogy tetszem neki. Vagy akármit!

Az efféle helyzetekben szívesen rágyújtanék, vagy meghúznék egy flaskát. De tudom, hogy ez úgysem old meg semmit.

Egy biztos. Z. hiánya nagy valószínűséggel nem okoz majd annyi fájdalmat, mint a közelsége.

Önző dolog tőle, hogy amikor már boldog lennék nélküle, mindig felbukkan.

De talán nem tehet róla. Talán.

Pár órája éppen egy dobozban turkáltam. Akkor még nem is sejtettem, milyen hatást gyakorol majd rám a tartalma...

Miközben belekukkantottam a régi kacatokba, hirtelen megelevenedtek előttem a régi idők.

Átlapoztam nem elhanyagolható mennyiségű Barbie magazint, és újra ötévesnek éreztem magam.

Bár kissé ciki lett volna, ha bárki rajtakap.

Majd megnéztem a mesét, amit még én gépeltettem le Anyuval. Jesszusom, mennyi mesét találtam ki. És csak ez maradt meg írásos formában.

Aztán megnéztem egy fotóalbumot. Sajnos a bátyámé, de azért rólam is voltak benne képek.

Majd egy Micimackós füzet. Anyuval ezekbe karácsonyi képeslapokat gyűjtöttünk. Nagyon élveztük.

És egy kockás füzet. Amibe minden baromságot összeírtam, amit egy kisgyerek csak írhat.

Majd egy pár éve készített rajz. Egy fehér patkány, és rajta mindenféle kínai írásjelek.

Annak a rajzolása közben jöttem rá, hogy Z. fontos nekem. A francba!

Miután mindent rendbe raktam, szinte felcsendült a fülemben a Filléres emlékeim című, szomorkás nóta.

Tegnap lefekvés előtt teliholdat láttam. Nagyon régen történ már ilyen velem, és rettentően örültem neki.

Imádom a holdat. Talán mert olyan sápatag, mint jómagam.

Amíg megigézett ábrázattal bambultam a holdat, egy verset mondtam el. A saját versemet. Amit még akkor találtam ki.

Egybefoglalva: azóta az az emberfeletti érzés fogott el, hogy nem félek az új sulitól.

Ez elég érdekes, de örülök, hogy végre megszűnt.

Hála a holdnak, ki feloldozást adott...

Halihó skacok! Annyira hiányoztatok, hogy el se tudom mondani. Ez a 7 hét posztolás nélkül olyan, mint alkoholistának pálinka nélkül. Néha még elvonási tüneteim is voltak.

De most beszámolok a nyaramról! Ti is írjátok meg kommentben légyszí!

Na, a ballagás után kb. egy héttel elmentünk a világvégi nyaralónkba. Ez a szúnyoglápvidék már 14-éve zárja falaiba minden nyaram.

Utána hétfőn el kellett mennem az évzáróra. Azok után, ami a ballagáson törént? Inkább egy laza tarkónlövés.

De mégis elmentem.

Aztán megjelent Z. Rögtön észrevett, és egy stírölő pozíciójába meredt. Amint észrevette, hogy figyelem, elfordult akár egy kukkoló hatéves.

Majd pont elém ült le.

Hogy még pontot tegyenek az i-re, elzongorázták a Love Story címzenéjét. Egyszerűen egy kínzás volt.

De a kegyelemdöfést mégiscsak Z. adta meg.

Megfordult és rám nézett. Minden ok nélkül!

Hát ez most mi a tündérszárnyat jelent?

Igazán a vonásai már kezdenek kicsit homályosak lenni, de az a tekintet talán örökké üldözni fog.

Hát ennyi volt. Így értünk véget. A kettőnk kapcsolatáról leginkább P!nk-től a Heartbreak down jut eszembe. Valójában semmi, mégis valami. Amúgy remek szám, mindenkinek ajánlom.

Azóta nem láttam Z.-t... Tőle nem féltem, mint ahogy általában a többi pasitól. Talán ez hajtott hozzá minduntalan.

És így folytatódott a nyaralás. Míg el nem mentünk Apuval beiratkozni.

Az út a buszon oda-vissza szörnyű volt. Egy pasi folyton hangosan ásított, mintha ezt arra találták volna ki, hogy idegesítse az embereket. Aztán meg folyton mindenen fönn volt akadva.

Na mindegy. A sulinál hatalmas sor tülekedett. Apuval csak vártunk, és vártunk, és ha unatkoztunk akkor még többet vártunk!

Egyszer azon kaptam magam, hogy az előttem álló két csaj mekkora lombik-birkák!

Az okostelefonjukat tapenázták, és az átlagjukkal dicsekedtek.

A tetőpont az volt, amikor az én szakmacsoportomat kezdték el szapulni.

-Tudod kik mennek arra! Csak a hülyék!

Nekem se kellett több. Apának hangosan fölolvastam a kitűnő bizimet.

Ezt nézd! Példás, példás, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles...

Csak a tesim volt négyes. Néztek is ám a lombik-birkák olyanokat.

Még jó, hogy nem tudták, hogy ez a harmadikos bizim volt...

De ettől még nem hülyék azok, akik a másik szakra mentek. Értük álltam ki. Na jó, azért magamért is.

Megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes, csak keresek egy múzsát, aki ihletet ad. Persze fiúból.

Az Úr meg küldött is nekem. Nem is egyet!

Először a srác a buszmegállóban.

Miután végeztünk a beiratkozással, elindultunk hazafelé. De előtte vagy fél órát tanyáztunk egy buszmegállónál.

Aztán angyali léptekkel megjelent egy srác. Sötétbarna haj, és szem. Jól vágott séró. Magas, és kecses testét úgy viselte, mint valami elnök-gyerek.

A jó életbe! Nem volt semmi.

Csak bámultam, és amikor ő észrevette, reflexszerűen elfordítottam a fejem.

Pedig ezt hogy utáltam a pasikban. De ide a bökőt, ha még egy csajjal sem fordult ez elő.

A buszmegálló nem pasizásra való. Mostantól.

Miután hazamentem, pár napra rá leugrottam a strandra.

Baromi sok fiú volt. Én meg egy ősrégi tankinit vettem föl.

A vízben láttam egy párt csókólózni. Ismerem a sztorijukat. Fiatal lány, és fiú. Mindketten szépek, és fülig szerelmesek. Van egy kisbabájuk. Nem állja szerelmük útját semmi. Boldogok.

Vegyes érzelmekkel néztem őket. Majd megláttam egy srácot a partnál. Csak bénán bámult. Nem szólt semmit. Ahogyan a legtöbben.

Majd jött a nagy égés!

Pár velem egykorű fiú rohant be a vízbe. Először semmi különöset nem csináltak, majd megláttak, és nekilendültek a "szopjá' le!" aranyköpéseknek.

A marhák!

De rajtuk kívül azért a többi srác normális volt. De mit is csinálhattak volna velem. Mindenki tartozott valakihez, kivéve én. Még az életemben is ez a gyakoribb helyzet.

El is húztam a strandról. Többet nem is mentem. Egyrészt a rossz idő miatt.

Teltek a napok, és hetekké növekedtek. Majd hónapokká.

Tudom, azt hittem többé nem nyitom meg senkinek a szívemet. Mégis úgy érzem, hogy közeledek ehez.

Van két fiú az új osztályomban. B1-nek, és B2-nek neveztem el őket.  A betű a nevük kezdőbetűje, a szám meg sorrendben, hogy melyiket láttam először. Persze van igazi, normális nevük. De ide pont megfelel.

Végignézve ők a leghelyesebbek az osztályban. Szerintem. És B2-vel rögtön valami fura érzésem volt. Ahoz hasonlítható, mikor belezúgtam Z.-be.

De azt nem. Soha. Már megízleltem a szerelmet. És úgy érzem többé nem kérek belőle.

Vagy mégis?

A kérdésemet nem válaszoltam még meg. De helyrejöttem magammal.

Úgy érzem, nem maradhatnak úgy a dolgok, ahogy eddig voltak. Fel akarok nőni!

De nem örökre. Csak ameddig a nyaralás tart.

Nem fogok nethez férni egész nyáron. A szüleim ki fogják kapcsoltatni. És az androidos telómon sem tudok hozzáférni. Valahogy nem jön össze!

 Mellesleg meg kell találnom önmagam, és a teljes lelki békémet.

Csak így folytathatom a blogot.

De amióta elkezdtem ezt a "blogolás" dolgot rengeteg dolog változott körülöttem. És bennem is.

Amióta írok, úgy érzem átalakultam. Előjött a lányból a nő.

Nem kell majd túl sokáig nélkülöznetek. Csak augusztusig. És az hamarabb el fog jönni, mint hinnétek!

De ne aggódjatok, minden izgalmas dolgot le fogok írni, ami velem megtörténik majd.

Good bye! És ne feledjétek itt van a...

V

A

K

Á

C

I

Ó

!

Ma egész fáradt testtel találtam szembe magam a tükörben. Nehéz volt a tegnapom! Ennek ellenére a szívem majd meghasadt.

De kezdjük az elejéről...

Pénteken volt a ballagásom. Minden olyan ártatlannak tűnt. Csak ballagok, nem a világ vége.

Megjött a nővérem, elkezdtünk dumálni stb.!

Aztán elmentünk vásárolni-én, a nővérem, és Anyu.

Anyunak megcsörren a telefonja, majd pár perc múlva eszét vesztve káromkodott.

-Az a rohadt osztályfőnököd azt akarja, hogy egy órával előbb menjetek be! "Utolsó osztályfőnöki" lesz-mondta.

Teljesen fölpörgött Anyu pulzusa! Azt hittem, hogy ottmarad...

De azért meg is értem. Pár órával a ballagás előtt szólnak? Mi sem vagyunk időmilliomosok!

Ezért otthon siettem is fürödni. Csak egy gond volt. Megjött.

Jaj, még ez is!-szó ami szó, tényleg nem jött valami jókor a "paradicsomszüret".

De végül is sikerült elkészülnöm. És a nagy sietség ellenére igazán jól festettem.

N. megcsinálta a hajamat, és nagyon szuper lett. A sminkemet is jól elkészítettem. A ruhám is jó volt. Minden szép volt.

Egy dolgot kivéve. Aznap véglegesen elszakadtam Z-től!

Beleszerettem-e újra, vagy sem. Tényleg éreztem, ahogy a szívem összeszorul!

Megérkeztünk. Az egy órán át tartó fogadóóra szinte villámgyorsan lepergett.

Csak halvány képfoszlányok vannak egy fagyizásról, és valami hülye kérdőívről!

És akkor bumm! Elkezdődött.

Bármit is vártam volna a ballagási beszédemmel kapcsolatban-úgy hogy a tanár, aki írta ki nem állhat-nagyon is király lett.

És rólam még nem is túlzott annyira mint a többiekről. Akik "rossz szándékkal soha nem bántottak meg senkit", és akik "mindig kifinomultan mondták meg a véleményüket".

Igazuk van. Egyáltalán nem rossz szándék, ha kiutálsz egy csajt az osztályból, mert belezúgott az ex-pasidba! És nagyon kifinomult vélemény az, hogy "kockafejed van"!

De ott helyben nem is törődtem ezzel. Csak is Z-re koncentráltam. És szenvedtem. Szabályos harcban álltam a testem és a szívem között.

De aztán végre elengedtük a lufikat-mármint tényleg lufikat.

Ezután a romantikus zene hatására-talán-egymásra néztünk Z-vel. A szemei, a tekintete. Bevállaltam volna, hogy soha nem csókolózok vele. Csak nézzen továbbra is így rám!

De vége lett. A ballagás hivatalosan is véget ért.

Már tudtam, ez nem a világ vége. Az én világom vége.

Az autóban próbáltam a könnyeimet visszafojtani, és akkor megpillantottam az utcán újra Z-t.

Bőgtem volna, legszívesebben zokogtam volna. De a család beérte a csillogó szemeimmel, és a szomorú arcommal.

A családi vacsin is csak ültem, és küzködtem a szememben duzzadó áradattal.

Vége. Talán nem is látom többet. Maximum az évzárón. Az utolsó két napra meg kiírtak a szüleim. Erdei suli lesz, és nem szánnak szívesen kullancseledelnek.

Aztán valamikor este tíz óra körül megnéztem a fényképeket, és a kamera felvételeket. Riasztóan szép vagyok rajtuk. Még soha nem tetszettem magamnak igazán.

Vajon Z. észrevette, hogy milyen szép voltam?

Aztán elkaptam pár futó pillanatot, ahol tiszta szívvel nevettem. 

Ezek szerint mégsem voltam végig olyan mélabús.

Majd elindultam lefeküdni, és rásandítottam az ablaküvegre. Odamentem, és az egyik tenyeremmel megérintettem. Hűvös volt a tapintása, de ugyanakkor kellemes is.

-Ég veled Z.! Ég veled örökre-mondtam.

Aztán végül mélyen álomba zuhantam. Egy ballagás, és egy reménytelen szerelem holtfáradttá teszi az embert.

Egy kicsit elkenődött a szempillafesték rajtam, és a harisnyám kiszakadt. De új élet vár rám. És lezárok két év kibontakozatlan szerelmet.

Ég veled Z.! Ég veled örökre.

Pénteken ballagok! El tudjátok hinni? Ezzel az a legnagyobb gond, hogy én egyáltalán nem akarok!

Irónikus mi? Egész évben arra vágytam, hogy végre megtörténjen ez! Erre most? Azt kívánom, bárcsak lassabban telne az idő!

Z. folyton engem néz! Ettől kezdek becsavarodni. Talán újra beleszerettem?

Tegnap meg egy haverom a frászt hozta rám. Fiú az illető, és kicsit mintha meglepte volna a dolog. Annyira béna vagyok! Legszívesebben soha többet nem kerülnék a szeme elé!

Ami meg a ballagást illeti... Tegnap megszólítottam egy teljesen ismeretlen nénit, és elkezdtem dumálni vele. Úgy mindenről!

Ma meg nem kaptam dührohamot, amiért a bátyám bunkó volt velem! Ehelyett inkább megbocsátottam neki! Érdekes. Mást nem tudok rá mondani, minthogy érdekes.

Megváltoztam. Nem kiabálok-ha nincs rá okom persze-, és nyitottabb vagyok. Olyanokkal beszélgetek, akikről nem is gondoltam volna, hogy valaha tenném.

De mi ez? És mi lesz velem és Z.-vel? Kész? Vége? Amikor még csak el sem kezdődött semmi?

Ha elballagok soha többet nem látom őt annyiszor, mint amíg ide jártam. És egy szempillantás alatt semmivé foszlik az egész eddigi életem.

Minden, amit átéltem, az iskola falai között marad. Örökre.

Ne higgyétek, hogy az osztálytársaimat fogom hiányolni. Na jó, talán párat.

Nem. Igazából a buszozást fogom hiányolni! Nézzetek hülyének, de így van!

Első osztályos korom óta busszal járok suliba. Belém ivódott.

Ráadásul rengeteg emberrel találkozok buszozás közben. Annyival, amennyivel gyalog soha nem tehetném. És mivel a középsuli egy köpésre van, nem buszozhatok többé!

Tehát elveszíthetem:

-a buszozást

-az embereket

-a szerelmet

-és még sokmindent, amiről még nem is tudok

Nem állítom, hogy az utóbbi nyolc év valami nagy élmény lett volna. De Isten a tanúm rá, hogy hiányozni fog.

Félek az újtól. Talán mindig is féltem tőle. Vagy talán csak valami végétől rettegek?

De a ballagási lufival együtt, ezt az életemet is el kell engednem. Azért, hogy szálljon a szívem egének horizontján...

Talán megteszem! Talán nem! Ez csak rajtam múlik. De örülnék, ha képes lennék rá!

Elengedni azt a sok rosszat, a kevéske jót, és a szerelem első érintését, és az életem egy részét ott hagyom.

Az iskolámban, amit nem fogok hiányolni. De az elszalasztott lehetőségeket igen!

De újrakezdthetem. Ha készen állok rá!

Nem tudom, hogy ti hisztek-e a sorsban, én csak annyit tudok, vannak dolgok amik okkal történnek!

Viszont nem hinném, hogy az Univerzum állandóan küldené a jeleket, ez egy kicsit tingli-tangli dolog. De az is lehet, hogy igaz. Nem tudom.

Ez alatt a pár hét alatt nem tudok mit hinni!

Az a huncut sors jól beletrafált az én életembe, és egy srácot indít felém állandóan!

Nem úgy, mint a buszos fiút, akivel reggelente ugyanarra a járatra szállunk fel. Ez a fiú más.

Ha lekésem a buszom, és újra szállok fel, akkor is találkozok vele! Ráadásul mindig eltérő helyen, időben.

Először életemben valamikor március tájékán sodorta felém az "Univerzum", és onnantól fogva szinte örökké.

Én meg kezdtem beleélni magamat a dologba, és egy picit belezúgtam...

De totál leégettem magamat vele!

Egyszer iszonyatosan bámultam, ő meg csak csodálkozott.

Sejteni lehet, hogy mit gondolt! "Mit bambul rám ez a tyúk"-mondhatta magában.

Én meg csak égtem, akár egy karácsonyfa a tűzoltóságnál! Ennél csak az volt a cikibb, amikor annyira előrehajoltam, hogy az egész osztály belátott alá!

De akkor mit szán nekem a sors? Egy pasit, akinek még csak nem is tetszem?

Az új osztályomban sok helyes srác van, de amennyire elszúrtam a fogadóórán magamat, tuti hogy érintetlenül fogok meghalni. Ha elég bevállalós lennék hozzá, bevonulnék apácának!

Amennyire hülyének mutattam be magamat a jövendőbeli osztálynak. Azt ne tudjátok meg! Még azt sem tudtam eldönteni, hogy kezdő, vagy haladó szinten tanulok majd angolt!

Miért vagyok ilyen kripli? Azt hittem, hogy a középsuliban más lesz! És nem leszek alamuszi!

Vajon az új osztály is megutál? Ezen nincs mit agyalni! Nyáron meg kell változnom és kész.

Nem leszek "crazy chick", soha többé!

És nem hagyom, hogy szerelem nélkül hadjam el-e Földtekét!

Erről kezeskedik az Univerzum, csak mostantól egy kicsit jobban!

A tegnapi napom rémes volt! Csalódtam magamban, csalódtam az emberekben.

Teljesen ki vagyok idegileg. Alig várom már a ballagást. De mikor lesz az?

Totál szétcsúsztak az idegeim! Ezt egy pchiho-doki depressziónak hinné.

Pedig egyszerűen csak hulla fáradt vagyok!

Tegnap elaludtam bioszórán. Nem viccelek. Fogtam magam, és bekómáltam!

A tanár persze fenyegetőzött, hogy ez lesz, meg az lesz. De én nagyban tojtam rá.

Majd a nagyszünetben hívogató vánkosnak tituláltam a kerítést. Ennél mélyebbre úgysem süllyedhetek!

Aztán az ofő-a tesitanár-rendesen kiosztott, mert merészeltem ráülni a pingpong asztalra.

Ott ordibált, én meg csak néztem ki a fejemből. Felelőtlenség így, felelőtlenség úgy.

Mintha ő annyit tudna róla mesélni. Óra után rendesen összeugráltam a pingpong asztalukat. Remélem szét is törik.

Ezenkívül, megismertem egy ember egészen másik oldalát, ami riasztó volt.

Az egyetlen fénysugara az életemnek, egy könyv lett. Anyu megvette nekem a Nesze neked Terézanyu! c. könyvet.

Szenzációs, ajánlom mindenkinek, aki nincs rendben önmagával. Úgy helyrejön, hogy az csak na!

És példaértékű. Megírom a regényemet, amit olyan régóta terveztem.

Drukkoljatok!

Május 4-én végre valahára betöltöttem a 15. életévemet!

Eddig elég vegyes dolgok történnek körülöttem!

Á.-val újra jóban voltunk pár hétig. Még egy szuper dolgot is csináltunk együtt.

Titokban felmentünk a suli padlására, ami nagyon király volt. Nem csak azért, mert tilos volt, hanem mert hosszú idők óta akkor újra megnyíltunk egymásnak.

De most...

Múlt héten fogászati szűrésre mentünk, én egy kicsit később értem be mint a többiek.

Belépek, és mit látok? Á. nagyban riheg-röhög Á.R.1. és Á.R.2. társaságában!

És, hogy még ne legyen elég, nekem nem is foglalt helyet, hanem-ahogy a számító banyák teszik-elfordult tőlem!

Így G. mellé ültem, aki bele van zúgva Á-ba! Ezt Á. jól tudja, csak egy gimibe mennek, ezért most puncsol neki.

Kedvelem G-t, okos srác. Csak hogy tudott egy olyan csajba belezuhanni, mint Á.?

Sokat dumáltunk G-vel, erre Á. rögtön odarohant, és kisajátította magának szegény fiút.

Nem akartam összejönni G-vel, de ez mégiscsak bunkóság!

Gondolom most azt hiszitek, hogy Á. egy dögös bombázó, aki minden pasit az ujja köré csavar.

Ám ez egyáltalán nem igaz! Elég furán néz ki ami azt illeti...

Ezzel nem azt mondom, hogy a csúnya lányok nem szerezhetnek maguknak pasit. De Á. nemcsak fura, de jellegtelen is!

Aztán ma is totál kihozott a sodromból...

Infóórán fölment Facebookra, hogy megmutassa a barátnője pasiját.

Azt mondta, szerinte helyes. Teljesen ki voltam bukva! A srác szőke, és kék szemű. Ha én ilyen pasira mondom, hogy jól néz ki Á. mindig fintorog!

Aztán meg kiderült, hogy milyen is az ő barátsága a csajjal.

Azt se tudta, hogy van egy húga, és évente kétszer ha találkoznak.

Ezen meg voltam egy kicsit lepődve, de ő meg mondta hogy mindig tartja vele a kapcsolatot. És sokat telefonálnak!

"Engem még egy SMS-el sem tisztelsz meg egy nyáron sem!"-mondtam.

Betelt a pohár! Menj a fenébe Á. Légy boldog azzal az évi egy-két találkozással, amit a lófejű "barátnőddel" töltesz!

Ne aggódjatok, nem lettem apáca! Viszont a mai nap új értelmet adott nekem. És most már hiszem, ha van Isten, akkor már végre nekem dolgozik!

Ma kikerült a végleges lista!

De kezdjük inkább a legelejéről.

Már egy jó ideje van egy álmom, aminek mindig árnyékot vet valami. Vagyis inkább valaki!

Neve: Á.R.1.

Az osztálytársam, hogy miért kapta ezt az álnevet, azt inkább fedje jótékony homály.

De az fix, hogy ez a csaj-mert lány-megkeserítette az életem. Amióta csak ismerem!

Á.R.1. és Á.R.2. közösen próbálják a napjaimat megkeseríteni.

Viszont Á.R.2. mind semmi Á.R.1-hez képest!

Amikor kiderült, hogy másodiknak jelölte meg az én elsőnek jelölt sulimat akkor még csak émelyegtem egy kicsit.

De amikor megláttam, hogy milyen rossz helyen áll az elsőnek jelölt iskolájában...

Hirtelen a kék elveszítette azt az egyedi kékjét, és inkább szürke lett. A pázsit egy szempillantás alatt sivataggá változott.

Remek! Ideje hozzászoknom a gondolathoz, hogy Á.R.1. a középsuliban folytatja azt amit elkezdett az általánosban-gondoltam.

Már rémálmaim is voltak tőle! Azt álmodtam, hogy hirtelen egy óriásá nő, és lenyel engem!

Röhöghettek, de iszonyú volt.

És csak vártam, és vártam a végleges listára.

Tegnap elegem lett, és elkezdtem imádkozni. Pedig csak nagyon ritkán teszem. Utoljára csak akkor bíztam igazán Istenben, amikor 12 évesen az osztály hörcsögének gyógyulásáért szóltam pár szót. Aki másnap meghalt!

De tegnap... Bármire képes lettem volna, hogy Á.R.1. ne legyen az osztálytársam.

El sem tudjátok képzelni, milyen egy aljas dög. Egyszer fojtogatni kezdett. Állandóan kamukat beszélt be rólam a sulinak!

Előbb mentem volna végig meztelenül a városon, mintsem hogy újra osztálytársak legyünk!

De ma kiderült, hogy Á.R.1. másik suliba megy.

Tehát van Isten! Az élet szép. Vannak csodák. És engem is fölvettek az én sulimba!

És nem kell meztelenül végigmennem a városon!

Talán meg is tettem volna, de szerencsére ez már örök titok marad számomra.

Tegnap összebalhéztunk Anyuval! Nem volt kedvem elmenni vele vásárolni, és nagyon pipa lett rám!

Elmondott mindenféle szégyentelennek stb., stb...

Végül beküldött a szobámba. Látni sem akarlak egész nap!-mondta.

Kiismertem Anyut. Tudtam már az egész veszekedés menetét.

Először elmegy otthonról, hogy egyedül vásároljon. Aztán fél perc múlva visszajön. Majd beküld a szobámba.

Eddig rendben is volt!

De egy hétköznapi balhézásnál Anyu azt mondja, hogy látni sem akar. Azonban percenként nyitogatja az ajtót, és rámpirít.

Most viszont órákra békén hagyott, amire nagy szükségem volt! Már régóta csak arra vágyom, hogy egy kicsit egyedül lehessek.

Majd végiggondoltam a veszekedésünket. Anyu hálátlannak tart? A három gyereke közül én tettem meg a legtöbbet érte, és Apáért.

Én vagyok a legjobb tanuló a nővérem és a bátyám mellett. A nővérem nagyívben tojik ránk. A báyámról meg jobb nem is beszélni.

Én vigasztaltam meg Anyut, amikor éjszaka sírt miattuk. Én gondoskodtam róla, amikor nagyon fájt a lába. Az, hogy nem szeretek vásárolni menni, szerintem nem elég ahoz hogy így bánjon velem!

De ezt hagyjuk inkább, mert nem akarok belefulladni a nagy önsajnálatba!

Szóval Anyu csak egyszer jött be hozzám. De akkor nem azért, hogy alaposan leszóljon.

Elkezdett beszélgetni velem, és már kezdett elszállni magától, amikor megszólaltam.

-Én hálátlan? Ezt komolyan gondolod?

És megtört a jég. Még beszélgettünk, de az már sokkal inkább olyan volt, mint két felnőtt beszélgetése.

Plusz: Anyu nem mondta el ezt a veszekedést fűnek-fának. Sőt, kettőnk között maradt. Egyelőre.

Én ezt most is furcsállom. Mi volt ebben olyan, ami a többi veszekedésből hiányzott?

Azóta már szent a béke, de tudom hogy jó pár veszekedést tudhatok még a hátam mögött a közeljövőben.

De remélem balhéról balhéra felnőttesebben fognak engem kezelni az ősök...

Pénteken megláttam a srácot-aki a buszon bámult-egy másik lánnyal smárolni.

Reakcióim: a vér kiment a fejemből, földbe gyökerezett a lábam, és az reméltem hogy ott helyben kómába esek!

Amikor hazaértem, legszívesebben beleordítottam volna a csendes lépcsőház zajába.

De csak nyüszíteni tudtam.

Valahogy sosem tudtam sírni ha szerelmi bánatom volt.

Elvesztettem a reményt, hogy összejövök vele. De akkor miért fáj annyira, hogy más lánnyal csőrözött?

Már jó pár hete, amikor rá gondolok a gyomromban olyan fura melegség van. De mégis összeszorul.

Mi lenne ez? Szerelem? Voltam már szerelmes, de akkor egészen mást éreztem.

Akkor most mikor voltam szerelmes? Régebben, vagy most?

Pedig szingli akartam lenni. Miért érzem akkor ezt mégis?

Az élet olyan, mint egy hullámvasút.

Nagyon tisztelem a srácot, hiszen nem csalta meg a barátnőjét.

De miközben ezen emésztettem magamat a hétvégen, megvilágosultam.

Úgy érzem, rájöttem mi a felnőtt viselkedés.

Az biztosan fontos, hogy egy normális felnőtt nem csak magával foglalkozik, hanem azokkal is akik fontosak neki.

Néhány kedves szó, amiből árad hogy törődsz másokkal máris elindít a felnőttség útján.

A többit meg csak érezni tudom.

Higgyétek el, ti is rá fogtok jönni ha elkezdetek felnőni. Vagy talán már rá is jöttetek?

Pénteken elhatároztam, hogy szingli leszek!

Elegem van a pasikból! Úgy néznek rám, mint egy árucikkre. Egy trófeára. És ez idegesítő!

Mostantól csak magamra fogok koncentrálni! Nem hagyom hogy bárki beskatulyázzon.

A magam ura vagyok! Szuper érzés, próbálja csak ki minden lány akinek meggyűlt a baja a fiúkkal.

De kezdjük az elejéről...

Emlékeztek Z.-re, akibe bele voltam esve? Hááát, nem túlzok azzal hogy kocsányon lóg a szeme, ha meglát.

De már olyan mindegy, nekem nem kell! Tiszta szappanopera, nem?

Lehet, hogy csak bebeszélem maganak. De én így érzem!

Plusz, ma reggel elolvastam a régi naplóimat. Annyi külső hatás ért azzal, hogy pasizni akartam! Egyszerűen, mintha visszafejlődtem volna!

De mostantól csakis az indentitásomnak fogok időt szentelni.

És ha eljön az a fiú, akit én keresek azt úgyis érezni fogom!

Tudom, jobbat érdemlek egy béna diszkópatkánynál.

És ti is, ezt ne feledjétek!

Túl szép, és rövid az élet ahoz, hogy a nem megfelelő srácra szenteljetek belőle időt.

Eléggé sok dolog történt velem egyszerre. Talán túl sok is...

Anyukám mesélte, hogy egy ismerősének a fia miért ment el a sulijából-ahova történetesen én is járok!

Az oka egy undorító, és nagyon obszcén dolog ezért nem is szeretném nektek leírni!

Másrészt biztos csak hírverőnek hinnének páran.

Egy biztos, már egy kicsit sem tisztelem az iskola tanárait. Csak mégjobban lesüllyedtek a szememben. És ez látszik is!

Tiszteletlen vagyok, feleselek, és ha a szemükbe nézek csak arra tudok gondolni hogy miket próbálnak a diákok elől eltusolni.

Más okok is vannak.

Ma reggel a kabátomban találtam egy cetlit, amire ez volt ráírva:"Megbüntetlek! LOOL"

A szüleimnek el sem mondtam, nem akarom hogy pánikrohamot kapjanak.

Nem találtam meg az elkövetőt, úgyhogy csak reményedek abban hogy ez csak egy bunkó tréfa volt...

De mi a baj velem? Miért utálnak? Valahogy mostanában mindenki olyan bunkó hozzám.

Csak azért próbálom lenyelni, mert ez már az utolsó félév és megyek a középsuliba!

U.i.: Hogy ne csak búskomorság legyen a blogon, biztos befutó vagyok az elsőnek megjelölt középsulimban! És egy "kedves" osztálytársam sem jön oda! Éljen!

Régen írtam, de ne higgyétek azt hogy azért mert megfeledkeztem rólatok!

Az életem egy hatalmas dilemmává fajult el!

A barátnőm elpártolt tőlem, mert felsőbbrendűnek érezte magát, amiért egy elit gimibe jelentkezett.

Miután pocsék felvételit írt letörött a szarva, és visszarohant hozzám!

Újra együtt vagyunk, de én már nem tudok benne megbízni, és ez fáj... De inkább nem lesz soha többé barátnőm, mintsem újra hülyét csináljanak belőlem!

És ez még csak nem is a legnagyobb probléma...

Reggelente, amikor busszal megyek a suliba egy srác száll fel az én járatomra.

Egyszer keresztbe tett lábbal ültem a buszon, és utána reménytelen pillantásokat vetett rám naponta!

A rajongása tetszett az egómnak, ezért gondoltam miért is ne?

Szerettem volna összejönni vele, de nagy bunkóságot követett el.

Éppen egymással szemben voltunk, erre ő letámadott egy ülést.

Majd vele szembe ültem le, erre ő rögtön elpattant.

Szerintem ez nem olyan erős nyomulás, amitől így meg lehetne rémülni.

Egy kicsit fájt, mert után azt hittem, hogy ez azért van mert nem kellek senkinek.

De ez fatális tévedés.

Nem ő volt az, akit én keresek, de tanultam belőle.

Új életet akarok kezdeni.

És sikerülni is fog!

Van egy osztálytársam, akiről pár napja kiderült hogy bejövök neki.

Nem az esetem, és másba is vagyok szerelmes. Úgyhogy tisztáztam vele a dolgot.

Nem tűnt nagyon letörtnek, viszont biosz-óra közepén egy papírfecnit küldött nekem.

A levélben megvádolt azzal, hogy hazudtam és hogy látszik rajtam, hogy bele vagyok esve. Mindezt a jó emberismeretére fogta.

Dühös lettem. Szó szerint ezt írtam neki: Lehet, hogy jó az emberismereted, de még van mit tanulnod. Úgyhogy higgadj le!

Nem állítom hogy nagy bátorság kellett volna hozzá, de Á. mégis lehidalt tőle!

Majd az óra után a másik osztálytársam szerint a srác szívesen meg... Tudjátok!

Muszály volt elmondanom anyunak-mindent megbeszélünk! És nagyon megijedt.

Azt sem értem, hogy mire gondolt a fiú. Csak sokat hülyéskedtünk, és lehet hogy ő ezt flörtnek gondolta?

Van egy másik csaj is, aki ugyanezt csinálja vele, és őt mégsem zaklatja.

Szerintetek ez már szexuális zaklatásnak számít? Mindenesetre engem sem ejtettek a fejemre.

Meg fogom védeni magamat!

Mivel olyan hűséges, és kedves olvasóim voltatok idén, ezért csakis veletek osztom meg az újévi fogadalmaimat.

1; Elhatároztam, hogy 2011-ben nem fogok annyiszor káromkodni. Sajnos hajlamos vagyok elég durván elkiabálni magamat...

2;Ügyelek arra, hogy jövőre ne tömjek annyi édességet magamba ha szerelmi bánatom van. Másképp se!

3; Nem fogom hagyni magam, ha a "kedves" osztálytársaim "kedveskednek" hozzám. Ilyenkor levegőnek nézem őket. Ez a legjobb választás.

4; Ha mégsem, akkor keményen visszaoltok!

5; Mivel 2011-ben derül ki, hogy fölvesznek-e a kiválasztott középiskolámba, ezért fontos év lesz ez az életemben. És nem hagyom, hogy bármi vagy bárki elrontsa...

6; A szerelmi életem mindig is válságos volt. De csakis akkor leszek hajlandó járni egy sráccal, ha tényleg szeretem. Szerelemből. Ezzel máris egy fokot ugrott az érettségem a mércén!

Kb. ennyi lesz. De ez is sok. Nem baj! Legalábbis nekem. De addig is...

...BUÉK!

Szó sincs róla!

Viszont a pasikkal mindig küzdeni kell. Akár járunk velük, akár nem.

Még meséltem nektek régebben az aljas kis szívtiprómról. Tavaly ilyenkor minden álmomnak ő volt a főszereplője.

Ma már más a helyzet. Rájöttem, hogy egy piperkőc alak. Átkozom azt a percet, amikor többet hittem róla...

Emlékszem, egy évvel ezelőtt tényleg mindent meg akartam tenni, hogy észrevegyen.

De ez megváltozott. Viszont az, hogy nem vagyok belé szerelmes attól még másba lehetek...

Őrültnek fogtok hinni, de attól még elmondom. Plátói szerelmet érzek egy ismeretlen fiú iránt.

Csak egyszer láttam, de az az egy perc annyira beleégett az agyamba hogy le is tudnám nektek őt rajzolni.

Mostanában arról álmodok, hogy együtt vagyunk. És egy napon rájövünk, hogy szeretjük egymást.

Haláli giccses, nemde?

Ami meg a kis piperkőcöt illet... Valahogy minden olyan, mintha a sors megismételné önnmagát. Mindig valahogy ugyanarra a helyre sodródunk. És azt mondta nekem egyszer, hogy "I love you!".

Tudom, hogy csak viccelt. De valahogy mostanában mintha egyszerre egy-két fiú rám akarna akadni. Legalábbis úgy néz ki...

És mivel énrám eddig nem túl sok fiú kattant, elég jól tudom hogy milyen amikor semmibe vesznek. És ez neméppen olyan.

Egy biztos. Nem kell Einstein-nek lennem, hogy rájöjjek a fiúk gyenge pontjaira.

Viszont ahhoz még Einstein is kevés lenne, hogy az erősségeiket megtaláljam.

Úgyhogy nekem nem lesz idén karácsonykor egy szeretnivaló pasim. De mégis büszke vagyok magamra. Ugyanis már nem szenvedek érte! Van családom, és ti is kedves olvasóim. Akiket már merek barátaimnak is nevezni. Ha akarjátok.

A pasik rosszabbak, mint egy tízoldalas kémia házi. De ezzel meg kell tanulnunk együtt élni.

Ha meg romantikázni akarok, akkor felnyomom Bruno Mars-tól a Just the way you are-t.

Úgyhogy mindenkinek boldog és szuper karácsonyt kívánok! Legyetek együtt azokkal, akiket igazán szerettek! És erre a pár napra zárjátok ki a fejetekből az érthetetlen fiúkat!

Én is így fogok tenni...